
Simone Weil
1909, Franciaország–1943, Anglia
Simone Weil, francia írónő, aktivista, filozófus és misztikus. Az újkori szellemi élet egyik legfontosabb alakja 1909. február 3-án született Párizsban, egy jómódú, értelmiségi zsidó családban. Camus úgy fogalmazott vele kapcsolatban, hogy nagyságát egyszerűen képtelen felmérni. Weil olyan új szemléletet adott a világnak, ami feje tetejére állította az addigi gondolkodást. A legsötétebb mélységekbe is képes volt leereszkedni és az értelem fényével kutatni. A Cahiers („Füzetek”) címen kiadott gondolatai kétségtelenül minden idők egyik legfontosabb spirituális műve, kivételes példája az elfogulatlan gondolkodásnak, amire csak kevés ember volt képes. Bár egyházhoz nem tartozott, sőt templomokba se volt hajlandó belépni, mégis sok valláskutató szerint Weil a „legnagyobb keresztények” közé tartozott.
Világi neveltetésben részesült, intelligenciája és érzékenysége már gyermekkorában megmutatkozott. Ötévesen érezte át először a másik ember szenvedése által okozott fájdalmat egy hadifogoly láttán, s ez arra indította, hogy együttérzésből lemondjon az édességek fogyasztásáról. Úgy vélte, hogy „bárki ember, ha értelme mégoly hitvány is, de az igazság egyetlen és lankadatlan vágya hajtja, biztosan elérhet a lángelmék számára fenntartott birodalomba”, így beiratkozott a Sorbonne-ra, ahol filozófiát, klasszika-filológiát és természettudományokat tanult. Rövid és kalandos élete során volt a spanyol polgárháborúban, egy darabig részt vett a francia ellenállásban és börtönben is volt. 1931-ben tanári képesítést szerzett, majd vidéki leányiskolákban tanított filozófiát és görög nyelvet. Az iskolai vezetőségek többnyire nem tolerálták társadalmi és politikai tevékenységét, ezért gyakorta munkahelyváltásra kényszerült. Diákjai figyelmét az ismeretek közös alapjára irányította, azonban az ismereteknél is többre értékelte a problémák meglátására való érzékenységet és a független dogmáktól mentes hozzáállást.

Katona zubbonyban járt, baloldali lapokba írt, a fogalmak legtisztább értelmében egyszerre volt szocialista, keresztény és forradalmár. Folyamatosan lázított, érvelt és vitázott, gyakori résztvevője volt a tüntetéseknek, és képtelen volt elviselni bármilyen igazságtalanságot. Jövedelme nagy részét szétosztotta a nélkülözők között, akiknek tudatosan szeretett volna osztozni a sorsában. 1934-ben marósként vállalt munkát egy autógyárban, ahol megismerte a gépies munka lélekölő hatását és a kizsákmányoltak életét. A forradalomba vetett hite megrendült, látván a sok képmutatást és manipulációt. 1937-ben, Assisiben tett látogatása során megérintette Szent Ferenc egyszerűsége és szerénysége. Itt élte át első misztikus élményét is. 1941-ben ismerkedett meg Perrin domonkos atyával, akivel bár rendszeresen beszélgettek a keresztény hitről és az egyházhoz tartozásról, még az ő unszolására sem lépett be az egyházba. Az emberek politikai és társadalmi aktivitását is valláspótléknak tekintette. Úgy fogalmazott, hogy „jobbnak vélem, ha néhány juh az aklon kívül marad”.
Soha nem kereste az Istent, mert – ahogy mondta – „elejétől fogva már ott volt szerető karjaiban”. A szó legvalódibb értelmében érezte és élte, mit jelent az a „sors szeretete”. Így vallott róla: „első és legszükségesebb kötelességként vetődött fel elmémben”. Weil számára evidencia volt a kereszt, amely egyszerre szimbolizálja a reményt és a szenvedést. Utóbbiból része is volt egész életében. Mire származásából fakadó kényszerű amerikai emigrációja után legyengülve Angliába érkezett, már szívelégtelenségtől és tuberkulózistól is szenvedett. Begyökerezettség című írása, az „előhang az emberi lénnyel szembeni kötelességek nyilatkozatához” egyfajta szellemi végrendelet volt. Halála végül az angliai Ashfordban következett be 1943. augusztus 24-én, 34 éves korában, amikor is végelgyengülésében tulajdonképpen éhen halt, mivel szolidaritásból nem volt hajlandó több ételt magához venni, mint amennyi a körbezárt párizsiak fejadagja volt. Vannak hiteles források arról is, hogy halála előtt a kórházban Simone Deitz barátnője által felvette a keresztséget. Kéziratait Albert Camus-nak köszönhetően rövid idő alatt publikálták. Írásai világszerte hatalmas népszerűségre tettek szert. Gondolatait a magyar szellemi élet számára Pilinszky János tolmácsolta. Simone Weil életművét a szenvedőkkel vállalt önkéntes sorsközössége hitelesíti.

„Tér és idő végtelenén kel át Isten végtelenül végtelenebb szeretete, hogy megkeressen minket magának. Eljön, amikor itt az órája. Hatalmunkban áll befogadni vagy elutasítani közeledését. Ha nem fogadjuk, újra és újra jön, akár egy koldus, de akár egy koldus, egy napon ő se jön többé. Ha bebocsátást nyer, Isten kicsinyke magot helyez belénk és aztán elmegy. Ettől kezdve nincs több dolga velünk, s nekünk se marad más hátra, mint hogy várjunk. Egyedül azt az igent nem szabad megtagadnunk többé, mellyel eljegyeztük magunkat vele.”
„A látszat elfedi a létet. Egyedül a fájdalom képes egyiket a másiktól leszakítani.”
„Inkább választom a valódi poklot, mint a képzeletbeli mennyországot.”
„Isten van, de nem létezik. Az ördög nincs, de létezik. »Néked adom mindezt a hatalmat.«”
„Hogyha valaki elfordul Jézustól, hogy elmenjen az igazság irányába, nem fog hosszú utat megtenni anélkül, hogy karjaiba ne szaladjon.”
„Az öröm nem más, mint a valóság érzékelése. A szomorúság pedig ennek az érzésnek a meggyengülése vagy eltűnése.”
„Van egy szakasz, amikor a lélek már levált a világról, de még nem kapaszkodott meg Istenben. Üresség, rettegés, sötét éjszaka.”
„E világ javai olyanok, mint azok a virágok, melyek csak akkor illatosak és szépek, ha leszakítjuk őket.”


